Megtalállak!

Suhanó árnyak léptei.

Erre ébredek éjjelente,

suttogások szófoszlányai,

e sötétben is nehéznek tűnik

a kiátkozottak gazdátlan keresztje.

Csak azért létezek,

hogy megtaláljak valamit

belőled itt a földön.

Álarcaim közül

a legszebbet magamra öltöm:

ami Én vagyok!

Nézd csak, hogy ragyog!

Arany cérnaszálként látszik

a lélek férce!

Így indulok.

Kezemben mérce,

tükörre fent penge éle

játszik felszínén, siklik a fény

ma a préda vadászik,

mint a léha, az üres percekre...

Nem tudod melyik vagyok.

Körülötted sok álarc ragyog,

itt-ott lemálló aranyozott mázuk,

tanult szerepében is csak dadog…

De hol van végre a szó?

Az egyszerű és őszinte,

egyszeri, megismételhetetlen,

mindenkiben benne lakó

megváltó, mágikus szavak!

Nem bízol...

így nem lát meg szemed,

nem nyujtod kezed.

Tovább kereslek mindenütt,... futás..!

Tapasztalatlan emberi kapcsolódás,

kulcsolódó ujjak rácsai

az erőtől lemálló kéreg háncsai,

egekbe kapaszkodó álom!

Mögöttük feszülő csillagok,

szupernova.

Egy nap halálának fénysikolya

átvillan rajtam…

Keresek tovább!

Azt hiszem okosabb lettem,

pedig csak ostobább felem kérdezett:

Meddig megyünk még?

Lassan már mindenem kiég!

Fekete űr,

vákum,

 sötét...

Elmaradnak a galaxisok.

Végre.

Megtaláltalak:

ahol csak egyedül vagyok...